Sokszor úgy értjük meg igazán jól a dolgokat, hogy megpróbáljuk elmagyarázni. Ilyenkor megfontoljuk, hogyan is lehetne a legérthetőbben elmondani a témát, és miközben alaposan végiggondoljuk az egészet, mélyebben megértjük. E módszernek neve is van, angolul „learn by teaching”-nek nevezik, ami magyarul leginkább „tanítva tanulás”-t jelent.
Ma este valami ilyesmi történt velem, bár nem szándékosan. Miközben a mai, nem túl sikeres mérésről meséltem, elmondtam, hogy találtunk három olyan kivezetést, amelyek „összecsipognak”, azaz a műszer szerint egymással össze vannak kötve. Az elmenő vezetékek színe is megegyezik, azonban mindegyik helyről csak egyetlen drót indul el. Sokáig kerestünk további pontokat, ahova kapcsolódhatnak, de egyelőre nem találtunk ilyet.
Márpedig kéne lenni, mert egy drótnak két vége van, de mi pontosan három véget találtunk. A dolgot tovább bonyolítja, hogy eddig minden egyes kivezetésre csak nulla, egy vagy két drót volt kötve, sosem több. A méréskor nem gondoltam ezt végig, és úgy gondoltam, kell lenni még két kivezetésnek („forrasztócsúcsnak”) ahol két-két drót végződik. Otthon jöttem rá, hogy ez nem jó, mert kell legyen legalább egy, amibe legalább három drótvég van beforrasztva.
A gyerekek persze megpróbáltak ellenpéldát rajzolni, de nem, sajnos ellenpélda nem létezik, kell legyen egy ilyen pont. Ugyanakkor ilyen pontot eddig nem láttunk, és nem is gondoljuk, hogy lesz. Valami hiba van tehát, valami nem stimmel: vagy elnéztünk valamit, vagy a feltételezéseink rosszak, vagy esetleg valami zárlat kerülte el a figyelmünket. Sebaj, marad kihívás következő alkalomra is.
No, és hogy jön ide a bot? Úgy, hogy kicsit olyan ez a három drótvég, mint a réges-régi viccbeli bot:
– Hány vége van egy botnak? – kérdi a tanár a gyerkőcöt.
– Kettő.
– Helyes. És ha kettétöröm?
– Akkor öt.
– Öööt? Nem négy? – kérdi a tanár.
– Nem, mert ha kettétöröm, akkor a botnak is vége van.