A „modern” informatika kezdete -kb. 1940-es évek- óta az egyik sarkalatos kérdés az adatok elektronikus tárolása volt, a 2000-es évek elejéig a számítógépek memóriája nagyon korlátozott volt. Korlátozott volt mind tároló kapacitásban, mind méretben. Az adattárolás első lépése a tároló elem kiválasztása, szakszóval a címzés, erre jó példa, mint amikor a szekrényben egy meghatározott helyre elrakunk valamit: „melyik fiókban van most a borsdaráló? – Fentről a harmadik fiók jobb hátsó részén van.” Ezzel pontosan meghatároztuk a borsdaráló helyét a konyhaszekrényben. Hasonlóan a számítógép memóriájában minden egyes szónak, van egy egyedi címe. Ez a cím technikailag egy bináris kód, néhány szakirodalomban „cím szónak” nevezik, hiszen hasonlóan viselkedik, mint a korábban bemutatott gépi szó.
Amikor a számítógép műveletvégző egysége (pl. egy összeadó modul) egy műveletet elvégez ki kell jelölni, hogy milyen adatokkal tegye azt. Itt fontos megjegyeznünk, hogy most ún. alacsony szintű (gépi kódú) programozásról beszélünk, a magas szintű programnyelvekben ezzel a programozónak már nem kell foglalkoznia, hiszen azt a tulajdonságot a fordító program „eltakarja”. Több módszert is fejlesztettek azzal kapcsolatban, hogy milyen módon tudjuk kijelölni a műveletvégző egység számára, hogy milyen adatokkal dolgozzon. Ehhez először nézzük meg az alábbi példákat. Feltehetően sokan emlékeznek még rá, -főleg akinek kisiskolás korú gyermeke van-, amikor az alapműveleteket tanulták az iskolában, még papíron:

Később egymás után kellett gyakorolni a műveleteket. A feladat így szólt „végezd el az első és a második oszlopban megadott számokkal a kijelölt műveletet, az eredményt írd be a harmadik oszlopba”:

Aztán később megjelentek az ún. paraméteres egyenletek, és a paraméteres felírási mód és értelmet kapott a következő kifejezés:

Ahol „A” és a „B” a két tényezője (ezt informatikában „operandusnak” nevezzük) az összeadásnak, és a C az eredmény. Ezt úgy olvassuk ki, hogy „C legyen egyenlő A és B összegével”. Ha jól megfigyeljük itt az „utasítás” három érték „helyének kiválasztását” tartalmazza, a két operandusét (amit össze kall adni) és az eredményét. Ha ezt a módszert követjük a programozás során, akkor ezt három címes címzési módszernek nevezzük.
Másik elterjedt lehetőség az ún. egy címes címzési módszer, mely során egy címet használunk, a következő példában szemléltetjük. Szintén gyakori matematikai számolási példa, mely úgy kezdődik, hogy „vedd a születésed évszámát, adj hozzá 5-öt az eredményt szorozd meg 2-vel, az így kapott számhoz add hozzá azt a percet amit most mutat az óra, az így kapott számot írd be a 4. oldalon lévő négyzetbe”. Ha jól megfigyeljük, itt mindig csak egy új adatra történik hivatkozás, a művelet másik operandusa az előző eredmény, vagy az első lépésnél a „vedd a…” értéke, majd a végeredményt a „az így kapott számot írd be a 4. oldalon lévő négyzetbe” „utasítás” hatására írta le az, aki végig számolta a feladatot. Ebben az esetben az informatikai gyakorlatban a „részeredmény” tárolására egy ún. átmeneti tárolót használunk, amely a számítógép műveletvégző egységében került kialakításra. Ezt leggyakrabban „akkumulátornak” nevezik. Ezt a címzési módszert használó gépeknél általában van egy utasítás, mely egy megadott címről egy értéket az akkumulátorba tölt, majd az utasításban megadjuk, hogy melyik memória címen lévő adatot kell hozzáadni, kivonni, szorozni stb. az akkumulátorban tárolt értékhez. Végül lesz egy olyan utasítás, amelyik az akkumulátorban lévő értéket egy megadott memória címre eltárolja.
Kísérleteztek más címzési módszerekkel is, pl. két címes gépek, kevert címzési módszereket is használtak, utóbbira jó példa, pl. egy alapvetően egy címes gép néhány művelet elvégzéséhez lehetővé vált két címes utasítás elvégzése. Néhány helyen olvashatunk arról, hogy próbálkoztak négy illetve öt címes gépekkel is. Ezeknél a gépeknél a 3 műveleti operandus címe után a következő utasítás címét tartalmazta még az utasítás. Az öt címes gépek esetén, pedig ez kiegészült azzal a feltétellel, ha az eredmény 0, akkor az egyik, ha pedig nem 0, akkor a másik címet vette figyelembe. Elméletben sokat foglalkoztak ez utóbbi címzési módszerek kidolgozásával, azonban azt nem tudjuk, hogy ilyen gépek (négy illetve öt címes gépek) készültek-e valaha.